A könyv vége felé aztán megérthető lesz, hogy miért a fenti időszakra koncentrál elsősorban: a múlt század első felében még volt egy viszonylagos rend, készültek katalógusok, volt egy követhető rendszer. A magyar vadkapitalizmus kaotikus időszaka lemezkiadásának részletes kutatásához, az eredmények feldolgozásához viszont alighanem egy teljes élet is kevés.
Az ízlésesen és igényesen kivitelezett kötet további pozitívuma, hogy a magyar szöveggel párhuzamosan fut annak angol fordítása. Nem szorítkozik tehát csupán a hazai piacra.
Ma még aktuális ez a tudományosan alapos munka, de a helyén kezelni, sőt becsülni alighanem csak a szakmabeliek és a fogyatkozó számú gyűjtők fogják igazából. Apropó. Képtelen vagyok megállni, hogy a kötet Végszavában olvasható gondolatsort ideiktassam, hiszen tökéletesen foglalja össze egy kihalófélben lévő „állatfaj” motivációját, életérzését. „A lemezgyűjtő régóta csodabogárnak számít – pedig a lemezvásárlók igen magas százalékát folyamatosan ők adták – hiszen ma már nem tud úgymond "mindent" begyűjteni akárcsak egy nagyon szűk, bélyeggyűjtői kifejezéssel éve motívumterületről sem. Évi több száz lemezt a legvastagabb bukszával rendelkezők sem engedhetnek meg maguknak és akkor még nem beszéltünk a beszerzés óriási nehézségeiről és a megszerzett "kincsek" mielőbbi meghallgatásához szükséges idő hiányáról. És egy gyűjtemény azért gyűjtemény, hogy annak darabjait újra és újra elővéve ízlelgessük a hangokat.”
Mit lehet hozzátenni ennek a (gyakorlatilag az utolsó órában megszületett) kötetnek a fontosságáról? Talán annyit, hogy egy évtizeddel később, a letöltések korában, a CD.piac teljes összeomlásakor netán azt is el kell magyarázni az utókor gyermekeinek, egyáltalán: mi az a hanglemez. És így már könnyebb lesz.