Ma 2017. április 23. vasárnap, Béla napja van

CANKISOU Lé La

Ha valaki pár évvel ezelőtt állítja, hogy létezik a szó szoros értelmében vett világzene Csehországban, mégpedig világszínvonalon, hát körberöhögöm az illető összes fejét. Súlyos hiba lett volna. Annál is inkább, mert épp e lemez megjelenésének évében, 2008-ban mutatkozott be a Cankisou Magyarországon (igaz, egy kis klubban, mégis, mit hagytam ki – enyhítő körülmény, hogy a budapesti Nirvana-koncertet is sokan kihagyták: jó, ha százan látták, igaz, kedves Rácz Misi?), utána pedig Szigeteltek rendesen vagy kétszer, esetleg többször is.

A 2013-as fesztiválon aztán észbe kaptam és szerencsémre, akadt még promó példány a zenekar hazai terjesztőjénél, a NaRRator Recordsnál a jelen állás szerint (2013 vége) utolsó előtti munkájukból.

Ez egy megkésett recenzió – mondhatnánk. Valójában igen, alapjában véve azonban mégsem! Mert az a zene, ami öt évvel a megjelenése után engem rendesen pofán vert, százöt év múlva is mellbe vág majd – valaki mást, természetesen, feltéve, ha megmarad addig a CD mint hanghordozó egyáltalán! Szóval, elképesztően ütős lemez ez! Miért, miért.

Mert a változatos színek és a kapitális erők óriási kalandparkja ez, amit felhőkarcoló-magasságban építettek meg. És ez a szokatlan tézis érvényes az egyes számokra külön-külön, és a lemezanyag egészére egyaránt. Vágod? Egyetlen töltelékszám sincs a lemezen!

Megvan viszont minden szükséges kellék: mindenek előtt egy csupa szív énekes, Karel Herman, aki nagy test és nagy hang egy személyben. (Hangjának színe a dán Tako Lako énekeséére hajaz.) Meg egy sokoldalúan képzett, fantasztikus zenekar, és persze a muzsika.

A nyitó, ám annál lendületesebb Choros Apo Tin Amo balkáni-cigány hatásokkal operál. A klipes nóta, a Zuha (igen, akár láthatod is!) szintén Közép-Európában született, mégis tipikusan arab darab. A Choloubadia heveny dél-amerikai plusz afrikai fúzió, ám aki jamaicai beütéseket is felfedezni vél benne, aligha téved. A relatíve pihentető Mangé Pou Le Coeur valamennyi eredőjét még én sem tudom kibogozni, de hogy vad rockgitár-szólóval bolondították meg, az biztos. A Harampa Rija az arab mikrovilágba integrálja a torokéneket – bicskanyitogató izgalmak, no és doromb és dudaszó közepette – eredményesen és hibátlanul. A Borrega (az elején legalábbis) altatódal is lehetne a szabadban, mondjuk egy tanyaépület árnya védelmében, ha a sportos japán szomszéd nem akarna mindenáron karate-edzésre invitálni. (A végkifejletet sejtheted: nincs menekvés!) Szerencsére érkezik Hajny, vele pedig egy pörgős, balkáni cigány koncertsláger. Most aztán táncolhatsz kedvedre! Sőt, folytathatod a táncot, hiszen a Kardima Nomale nem hagy neked sem nyugtot! A Lahore: kelet és nyugat muzsikájának sajátos szintézise, angolszász slágeres nyomulással egyberagasztva. A Kustino Oro pedig a másik ellenállhatatlan, világrengető balkáni rezes nóta. Az Isten is Cankisou-koncertre teremtette, nem másra! Végül elkövetkezik egy hangos levezetés Óceánia vidékéről vagy Afrikából, vagy ki tudja, melyik sarkából a világnak.

Összefoglalom. Az írás tárgya a Cankisou Lé La című lemeze, ami nem egyéb, mint diszkre préselt kompakt univerzum. Behatárolhatatlan, viszont megfogható. Bárhonnan is nézzük, tökéletes, kerek és egész. Rendeld meg most! Esetleg... öt év múlva. Semmit nem késel, feltéve de nem megengedve, hogy önmagad ellensége vagy!

olasz