Simon barátunkkal (aki egyébiránt a legendás Toto tagja) két hihetetlenül izgalmas fusion lemezt (Another Lifetime, Out Of The Blue) és egy dögös be-bop anyagot (Vantage Point) készített, de David Paich-et is helyettesítette a Toto évekkel ezelőtti európai turnéján. Jeff főfoglalkozásban immáron évek óta az egyik legnézettebb amerikai éjszakai tévéműsor, a Jimmy Kimmel show bandáját vezeti.

Mindemellett szakított időt arra 2004-ben, hogy elkészítse friss szólóanyagát. Munkálkodásában régi barátja, Toss Panos dobos segített a legtöbbet, őt olyan egyéniségekkel láthattuk-hallhattuk már többek között játszani, mint Robben Ford, Michael Landau, Mike Keneally, Frank Gambale.

Persze a többi közreműködő sem akárki: David "Fuze" Fiuczynski, Toshi Yanagi és Michael Landau gitározik, Albert Wing szaxofonozik, John Daversa trombitál, Mike Elizondo basszerozik, és hát Simon Phillips szolgáltatta a loopokat és programokat, valamint keverte az anyagot.

No de ne kerülgessük tovább ama bizonyos forró kását, lássuk, milyen is a produkció maga?

Tehetséges zenészhez méltóan mindvégig izgalmas anyag. Nagyon belekezdenek, a nyitó Yeah, Randy! (tisztelet Randy Breckernek?) igazi dögös tíz perccel préseli a fotelba a hallgatót. Funkys lüktetés, feszes ritmusok, pattogós trombita, gyilkos gitárszóló, ellentmondást nem tűrve gördülő, zakatoló muzsika.

A Frash Right középtempóssá lassul, a durván szaggató alapokra ezúttal szaxofon játszadozik, piszok jó. A harmadik nóta, a 9-1-1 alaposan begyorsít, őrületes iramú szvinget takar, de ügyes csavarokkal, a gitárszóló megint csak brutális. A Yours meghittebb pillanatokkal ajándékoz meg bennünket, gyönyörű szerzemény, a gitárszóló pedig… Las Vegas - hirdeti az ötödik nóta, sejtelmes orgonával nyit a megint csak tízperces dal, végig a hammond uralja a terepet, de kapunk egy kis finom basszusszólót is, hogy aztán megint csak Jeff orgonáljon. A Busted Video Game a címéhez méltó szórakozgatás, de a Kabuki Oogie Oogie már egy nagyon frappáns hat perc. A Moopshack a lemez legelborultabb darabja, de még mindig a fogyaszthatóság határán belül. Az utolsó előtti nóta ismét telitalálat. Az United Nations ötletes basszussal, remek váltásokkal, érdekes fúvósokkal üt nagyot. A záró Jojo's Lullaby nyugodt hangulatot árasztva zárja le ezt a mindvégig érdekes, izgalmas, dögös hatvanhat percet.

Mondottam volt, Jeff Babko napjaink egyik legtehetségesebb és legizgalmasabb jazz billentyűse. Nem kétséges, ahol ott van, oda figyelni kell. Érdemes.