A tételek elnevezése a négy természeti őselemtől való, vagyis Föld, Víz, Tűz és Levegő, az ötödiké pedig azonos a lemez címével. A koncepció részeként az első négy tételben egy-egy hangszer kíséri csupán az énekhangot.
A Földhöz való fohász sámánénekkel kezdődik. Ha sámánének, akkor evidens a didgeridoo használata. No, nem a kultúrtörténeti hitelesség okán (az ausztrál bennszülöttek hangszeréről van szó), hanem a segítségével előidézett hanghatások végett! A Vízhez hárfa párosul, a Tűzhöz persze hegedű, a Levegőhöz pedig a „légiesen” egzotikus shakuhachi. Valamennyi hangszerválasztás telitalálat!
A legfontosabb „hangszer” azonban Lovász Irén tiszta, éteri szépségű énekhangja, amelyen nem csak sámánének szólal meg, hanem egy igen izgalmas mix, magyar népdalrészletekkel és –feldolgozásokkal és egyéb hatásokkal. Az ősi szellemvilág, valamint az egyes népdalok és gregorián dallamok segítségével közvetített érzelmek és élethelyzetek megidézése magától értetődő természetességgel változik, folyik össze. Az átmenetek hangulatilag és zeneileg egyaránt zökkenőmentesek. A hangzásnak, a megszólalásnak pedig akkora tere van, mintha templomban készültek volna a felvételek, nem pedig a MüPa stúdiójában. Bárhonnan nézzük tehát, hibátlan az anyag! Alapjában véve egy meditatív, végső soron pedig egy sikeres világzenei kísérletnek lehetünk tanúi, vagy ha úgy tetszik, részesei. És még nem szóltam az utolsó, közel negyedórás tételről, amelyben a megjelenített őselemek nem csak elegyednek (ami persze, a természetben fizikai képtelenség), hanem mintegy az emberi tényező hozzáadásával fel is oldódnak együtt és egymásban.
Erre a Belső hangra nem feltétlenül a lelki gyógyítás végett van szükségünk, bár hiszek benne, hogy alkalmas rá. Egyszerűen azért, mert gyönyörű!
(szerzői kiadás/hangvető)